http://art7.hu/2015/05/25/egy-penge-muveszkarakter-berobbanasa/

Egy penge művészkarakter berobbanása

Soós Nóra kiállítása / Faur Zsófi Galéria

Festek, mondja a kép; protestálok, mondják a rétegek. Nem akarom ezt a jelent – mondja művész.

A vidám színek kapták el a szemem már a bejáratnál: a hófehér falakból rám szólnak kedvesen kiabálva (lásd Időbuborékok II.): tavasz van, gyerekek, játék. De hoppá – nem is. Mert körbenézek: és nagy vásznakat találok, filozofikus képcímekkel (például a Valami nincs sehol című, 2015-ös képet). Hoppá, ez már gyanús, hát ez ilyen? Kérdezem. A képen két csizmaszárral – ami ugye kultikus tárgy volt, anno; a ledöntött diktátor lábbelijének resztlije – ahogy ’56-ban mutatkozott. De ez a csizma csak hívójel: a posztamens ugyanis áttetsző, rajta keresztül egy lányfigura látszik, egyenruhában (vagy miben), lába a téglaépítményen tűnik át, de erre az áttűnésre még „rádolgozódnak” kerek játéklufik (vagy mik?); színesek, balhésak – mintha a tegnapi majálisból maradtak volna itt. Közben a figurákban kirajzolódik egy aknavető gránát sziluettje is. És csak a csizmák feketék, kékesek – vagyis utalnak, „referálnak”. De ha a képre nézel, csak ámulsz, mert itt semmire sincs utalva: a „nincs” és a „sehol” nem látványelem, és nem is referencia. (Hol van már a forradalmi hangulat? Vagy a remény? Vagy a tegnapelőtt? Mondanám, kb. úgy, ahogy aconcept art előírná – de még oda se tudom betuszkolni azt, amit látok.)

Soós Nóra 2015-ös vásznaival berobbant az elit-kategóriába. Kvázi-konceptjei, hihetetlen merész koloritja – ami kongeniális grafikai készséggel párosul – szakít a ma szokványos festői közbeszéddel: figurális – de az alakokat tagadó kivitelben (mert tárgyai transzparensek, alakjai megkérdőjelezettek). Életteli – szemben a szokvány-rosszkedvvel – és vidáman politizál (szemben a művészi depresszióval). Festői eszközei beszippantják a nézőt – kénytelen értelmezni, amit lát, mert a vásznak rétegei újabb és újabb kérdéseket kínálnak. Ja, és a „nem-szeretem” atmoszféra játéka: Nem szereti, hogy ma az egyszer már átélt múltat nevezik jelennek, és hogy ezzel párhuzamosan törlik a valódi múltat, a sokfélét, a bűnöset és értékeset egyaránt.

Képvilága vizuális filozófia: mond valamit/nem akar mondani semmit. Mert a ráutaló gondolati gesztus csak lebeg a képen (atmoszferikus hatással) – a többit találd ki te. Mondjuk a csizmás képről: ez eltűnt, de az eltűnés sincs már. (Ki emlékszik még 56-ra?) A kép – a hiány játéka: amit tárgyiasan látsz – nem érvényes (a posztamens áttetsző, nem is az egykori alapzatot idézi; a majálishangulatot is csak képzelem, bár ez is ott van a színek világlásában. Játékosan tagadva van az élmény is.

Maradnék ennyiben. Soós Nóra játszik a színekkel, vonalas formaelemekkel, olykor tárgyakra utaló valamikkel. (Például az Idő nincs című óriásvásznán a Parlament látszik (fotórealista idézetként), de így is csak áttűnőben, mert egy eszement dinón keresztül látod, amúgy meg felirat nélküli tüntetőtáblák takarásában. És a dinó – mi a túrónak lebeg be: itt is van és nincs is itt. Játék. Játszik a referenciával, játszik a vonalakkal, játszik a színekkel. Markáns ez a játék, mert többször is sorozatként (szeriálisan?) ismétlődik egy-egy témacím és színkavalkád.

Persze a játék sem igazi: halálkomoly. Merthogy a „rétegek”, melyek legjobb képein egymásra rakódnak, áttűnnek, vitáznak egymással – képdinamika. Ha továbbsétálok a lenti teremből, a félemeletibe, kiderül, hogy mindenütt van egy rétegek alá, vagy atmoszférától takart, fekete áthúzásokkal láthatatlanná tett (látható) „téma” – az idő. (A Szimultaneitás című nagy vásznán például órákat láthatsz – mindegyik óra más időt mutat persze, az egész keringőzik (játékosan), miközben a lényeg eltűnik. Nevezetesen az a lényeg, hogy az idő szétporlad, nincs emlékezet idő, azaz: nincs múlt, nincs jelen idő és nincs jövőkép. Az órák tánca, életünk deficitjét mutatja fel nevetve-röhögve: mindent felejtünk, mert minden ismétlődik korunkban. Volt már ilyen, és ma sem tudjuk, hogy akkor milyen volt az életünk (sohase vallottuk be igazán).

Bocs, hogy filosz módra fejtem meg a képet – Soós Nóra, a művész agyoncsapna ekkora ökörségért. Ám az emlékezés negációja mégiscsak a művész intencionális témája. A kiállítás címére gondok: Transzparens emlékezet: folyamatos jelen – ami mosoly, fintor, vád: az órák múlnak, mint a percek – és semmi sem marad meg benned, illetve mindent, ami múlt benned van, csak elfojtod, mert cinikusan játszol az időkkel. Hogy szökni tudj az emlékezés kötelme alól. Na jó, itt nincs utalás háborúra, vagonokra, a közelmúlt rémségeire (a csizma talán a kivétel: itt „megfogható” az emlék eltűnése-eltüntetése). Szóval a vizuális végszó (képzavar) az emlékezet kiürülése, és közhelyekkel, bulvárbaromságokkal való feltöltése. A kettő egymásba tűnik: a felhívás („légyszi: emlékezz!”) és a játék („gyere, játsszunk labdásat buborékokkal…”) – a képsíkon e gesztusok és színkontrasztok egymásba csúsznak.

Durvára fordítva a szót: olyan világban élünk, amit egyszer (többször) láttunk. Az idő ismétli magát. Fenét: nem az idő, csak a Pesten ketyegő világóra ismétli múltunkat, csak hogy ne kelljen bevallani – emlékezetkritika, na végre megtalálom a kifejezést. Ez lappang a képek mögött – merthogy elsőre, az orrod alá tolva vidám gyerekeket, mesefigurákat látsz. Hi-hi, jaj de jó.

Aztán, bumm, beléd csap a „Megmérettél és könnyűnek találtattál” című sorozat – e három darabból álló széria vad keringője. Itt kicsit megállok, hosszabban keresgélnék. A sorozat III. darabjában „eltűnő”, ám jól kivehető vietkong nő megy ki a képből (vállán fegyver), ám alatta, illetve erre az alakra rámontírozva egy vihogóan színes, éppen szelfiző mai csaj villog. Csakhogy a szelfi-bot „hasonlít” a vietnami puskájára (ugyanaz az állás) – akkor és ma, mondanád. A vietkong nő – hol van már? – kiment az időből, sőt kollektív emlékvilágunkból is, mert a puska helyett belépett a szelfi-bot. De a képi egymásra rétegződés (Soós Nóralogója, ismertetőjegye) nem áll meg itt: a vietnamiban egyszintes macifigura „rejlik”, a kép előterében pedig egy összekuporodott hajléktalan kinagyított, fehér neonvonalakkal jelenéssé tett borzalma. (Az alak kék/fekete, persze átlátszó („transzparens”, ahogy a tárlat főcíme mondja – a figurán piros sapka: gúny és játék). Ám a kép – a széria a szériában – tovább rétegződik: a vászon alsó sarkában két mesefigura (Makk Marcsi és Makk Marci) táncol, rohan elfelé – az egész idézőjelben: „jajdenagyonvidámvagyok” mottóként. (A populárisban, pláne Amerikában tilos rosszkedvűnek lenni: don’t worry, be happy!) És persze a három főalak mindegyike transzparens, vagyis hiába vannak egymáshoz képest takarásban, átlátszanak, a hármas csoportkép a transzparencia és eltüntetés metaforája. Az idők így tűnnek át egymásba, térnek vissza takarásban, tűnnek el – visszaidézhetően.

Ha már kellő tréninged van a rétegzett időből, nézd meg újra a Megmérettél és könnyűnek… sorozat I. darabját: itt fejjel lefelé biciklizik valaki, de közben ott van a vietkong lány, ott van a szelfiző csaj – a sorozat későbbi darabjainak összefoglalása. És pluszban – megint kvázi-takarásban egy öregasszony. Na, most légy okos, túl a festőiségbeli tréfán/irónián. Aztán Kondor Bélára gondolok: a kép akár hommage is lehetne K. B. – felejtésben lévő – emlékének.

Talán sikerült a lehetetlen: szavakban érzékeltetnem Soós Nóra képeinek belső rétegzettségét, utalás-tömegét, vidám színeinek kontrasztját a majd mindenütt feltűnő fekete, grafitporos csíkok durva felkiáltójelével. A rétegzettség festészetének lényege: első pillantásra a tobzódó színek, a lufik körtánca, a gyerekek vidám játéka ragad meg – „éljen a festészet!”, mondanám Jörg Immendorff pár évvel korábbi Szépművészeti-beli mottójával –, és már kezdenéd élvezni a festőiség, a színek, lufik, grafikus elemek (tagadott-ismételt) tobzódását. Kezdenéd élvezni – mondanám, csakhogy akkor már késő: a szín-vonal-koncept, a vidám felület – csapdaként csukódik rád. Most már muszáj alaposabban bogarászni a képfelületen, hogy szinte mindenütt rálelj valami elsőre rejtett, fájó pontra, a „kép a képben” belső körének komolyságára. Ahonnan aztán ismét továbbküld a kép egy még mélyebb réteg – színben gorombább utalására. Valahogy így működik az emlékezet önmagát törlő mechanizmusa, ami – ha jól értem – a művészt izgató legfontosabb kor-tényező.

És bár időparadoxonról, meg emlékezetkultúránk kritikájáról beszélek, kisül, hogy ez a kritika elrontott jelenünket célozza. Lásd a már idézett Idő nincs című képén (2015) a dinós Parlamentet, körötte-benne-felette az utalások tömegét. Festek, mondja a kép; protestálok, mondják a rétegek. Nem akarom ezt a jelent – mondja művész. A dinó közben tehénkedik az egészen. Igaz, átlátszó.

A kiállítás igazi „betörés”, a fiatalság, a maiság, játékosság és proteszt-robbantás, ha úgy tetszik. Nekem erről a berobbanásról szólnak a 2015-ös képei – vagyis korábbi önmagából is kilépve csinált valami radikálisan nagyot. Soós Nóra megérkezett a nagyok közé.

Lexika: Soós Nóra a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végzett 2004-ben, ugyanez évben Glatz Oszkár- és Herman Lipót-díjat kapott, 2008-ban Prima Primissima Junior Díjat nyert. Hazai tárlatai mellett Párizsban, Genfben, Bécsben, New Yorkban, a Miami Art Fairen, a Palm Springs Fine Art Fairen, a Bologna Art Fairen állított ki. És kiemelten volt jelen a Gaudens Pedit lienzi galériájában is.

Transzparens emlékezet: Folyamatos jelen
Soós Nóra kiállítása a Faur Zsófi Galériában
Megtekinthető: 2015. július 16-ig.